Egy zsenivel lett szegényebb a világ: R.I.P. Brian Wilson, 1942-2025.
Wilsonról sokat írtam az évek során... most beszéljen magáért -- és magáról -- ez a dal, 2008-ból.
Brian Wilson-Scott Bennett: Southern California.
Fényes Kalifornia
Álmodtam én, hogy három testvér Együtt zenél, összhangban él Fényben, szélben az óceánparton És a rádióban dalukat hallom
Fényes Kalifornia Az álmok vándorútja És ha itt ébredsz fel Megteltél élettel
A víz szikrázott a napsütésben A hangunk áradt fejemben s az Égben Csengett-bongott a nevetésünk Fényes Kalifornia Mindig ráértünk
Fényes Kalifornia Az álmok vándorútja És ha itt ébredsz fel Megteltél élettel
Ó, ó, ó, oly varázsos, ha ébren álmodsz És nyitott szemmel a csodát látod Ó, ó, ó, oly varázsos, észre sem vettem És egy nap ott voltam a történelemben
Szörfözők árnya a lebukó Napban Indulunk kell már, a moziban új film van Lányok, szerelmek, ne érjen véget! Addig peregjen, míg tart az élet
Fényes Kalifornia Az álmok vándorútja És ha itt ébredsz fel Megteltél élettel
Mau mama yama glory, hallelujah Mau mama yama glory, hallelujah
A világon sokan sokfelé képzelik úgy, hogy ismerik az amerikai életet, de ezt valószínűleg inkább felszínes médiabenyomásokra alapozzák. A jobb megismerésben viszont segíthet az önkifejező és önreflexív amerikai zene, amely legalább 70 éve az egész világon hallható. Ennek jegyében fordítottam már több dalt (például Johnny Cash és Bruce Springsteen számait), és ugyanebbe a sorba tartozik a mostani nóta is a 2024-es év (egyik) legjobb Americana-albumáról: Gillian Welch: The Day The Mississippi Died.
A szám címe lesújtó: a nagy folyó halála az egész ország halálának metaforája. A végletes megosztottság, gyűlölködés, a másképpen vélekedők lenézése pontosan ugyanúgy sújtja az USA-t mint Magyarországot, vagy a világ rengeteg másik társadalmát. A különbség talán csak annyi, hogy az összetartozást, egymás segítését és a jószomszédi viszonyt maguk az amerikaiak nem is olyan régen még társadalmuk központi értékeiként tartották számon.
A szöveget sűrűn meghintették olyan kulturális utalásokkal, amelyek nehezen követhetők vagy akár teljesen ismeretlenek is lehetnek a nem amerikai közönség számára. Ilyen például Philadelphia Kensington nevű városrészének név szerinti említése (ami a társadalmi lepusztulás és a drogkereskedelm szinonímája) vagy a rabszolgatartó uraság lovát megcsípő kék dongó népmesei históriája. Ezek annyira speciálisak, hogy a magyar változatban nem őriztem meg őket szó szerint. Ahol viszont lehetségesnek láttam, ott igyekeztem minél pontosabban ragaszkodni az eredeti szöveghez.
A Mississippi iszaptengerén
Fenn az Erie partján a karaj zsírba' sül És tíz ujját megnyalja, ki a nőegyletben ül Kaliforniában pedig a szója megy nagyon Nekem jöhet bármi, a tálon nem hagyom
A szomszédhoz úgy szólok, ahogy én várnám szavát Bár kicsapta a kutyát, és kivágta a fát Az ugatást nem állom, és hiányzik a lomb De ha attól, hogy mást gondol, még senki sem bolond
Hát kimondom, ha fáj is, mert az ember szóból ért Amit tönkretettünk, mindennél többet ért Közös még a földünk, de nem közös az ég És vitázni sem tudunk, hát mi szólhatnánk még?
Hát tölts rá, jóbarátom Ha túlcsordul se bánom Víz vagy whisky Párolgó remény Igyunk áldomást belőle Egy régi ismerősre A Mississippi iszaptengerén
A város szélén láttam a lélekháborút Leolvadt az elme, és fellángolt a kút Démonok kacagtak az emberek fején Mások felzokogtak, és ordítottam én
És körmeimmel ásva kutattam ősanyánk A Föld mélyéről ő tán békét hozhatna ránk De ti körbevettetek és kigúnyoltatok Ébren rémálmodni már megszokott dolog
Hát tölts rá, jóarátom Ha túlcsordul se bánom Víz vagy whisky Párolgó remény Igyunk áldomást belőle Egy régi ismerősre A Mississippi iszaptengerén A Mississippi iszaptengerén
Megbotlott a pónim, és az égig ugratott És ott ítéltek rólam: tovább nem szállhatok Most úgy érzem, a nótám lassan véget ér Nem volt rossz a téma, ha dalban is megél
Hát tölts rá, jóbarátom Ha túlcsordul se bánom Víz vagy whisky Párolgó remény Igyunk áldomást belőle Egy régi ismerősre A Mississippi iszaptengerén
Ez az 1971-es dal a Bandtől ékes példája a zenekar egyes tagjai és egyben az egész alkotóközösség tálentumának. A számot a szólógitáros Robertson írta, de nem ő akarta elénekelni, hanem a billentyűs-énekes Richard Manuelt szánta előadónak. Manuel, akit a zenekar első számú énekesének szokás tartani, azonban úgy vélte, hogy a nóta még jobb helyen lesz a basszista Rick Dankonál. Így született meg a tökéletes előadás: Danko mélyen átélt, felfokozott, zaklatott vokális produkciója (élőben is) az egyik leghitelesebb beszámolóvá teszi a dalt, amit valaha is írtak az előadóművészetről.
Sok mindent ki lehetne még emelni a produkcióból, a feszes és ihletett zenekari hangszereléstől Garth Hudson hangulatfestő orgonaszólójáig, de a szövegnél maradva: a pszichés határhelyzet ábárzolásához a perspektíva folyamatos, vibráló váltogatása is hozzájárul. A sorok három nézőpont között pattognak: hol a kisgyereket, hol a belőle lett színpadon álló sztárt, hol a közönséget látjuk -- és mindhárom szereplő egyszer mint "ő", máskor mint "te", megint máskor mint "én" jelenik meg a dalban.
A dalt éneklő Rick Danko szíve álmában állt meg 1999-ben, 55 éves korában.
Lámpaláz
Volt egy magányos kisgyerek Aki sok mindent megszenvedett És egy nap elérte a nagy siker De attól még valahogy élni kell
És reflektorfényben állva Az ember ugyanolyan árva Dermesztő lámpaláza Ha végül eleresztené Ő máris újra kezdené
Nekem is tűzben ég a torkom És ezen nem segít a doktor Csak foltozgatom álruhámat Amiben nagyszerűnek látnak
De a reflektorfényben állva Az ember ugyanolyan árva Dermesztő lámpaláza Ha végül eleresztené Ő máris újra kezdené
És a hősöd, hogyha egyszer Bevallja, hogy fél nagyon Higgy neki, mert ő is ember Hiába dalol szárnyalón, ó...
Inged vizes, a szád kiszárad Mikor megfordulnak utánad Nem látsz át a sűrű füstön De érzed, közel már a függöny
Mert reflektorfényben állva Az ember ugyanolyan árva Dermesztő lámpaláza Ha végül eleresztené Ő máris újra kezdené
Ugye, újra kezdenéd? Tapsoljuk megint vissza Hogy még egyszer eljátssza! Ugye, imádod a nagy zenészt?
Harrison 1989-es nótája új dalként szerepel a Best of Dark Horse 1976-1989-es válogatásalbumon. Ennél kifejezőbb beszámoló nem is születhetett volna arról, miként vélekedik a zeneiparról, benne saját szerepéről és kínjairól az az ex-Beatle, akinek legújabb száma kevéssel korábban még minden létező slágerlistát vezetett.
A dal tele van szakmai és önéletrajzi utalásokkal, amelyek közül a legfontosabbakat ki is emeltem: ezekre kattintva el lehet jutni a háttérinformációkhoz.
Baszomfüttyös biznisz
Minden adón magam téptem, a BBC-ben húr szakadt Az Eel Pie Islanden nagy taps volt, de a Marquee-ben már elmaradt Az NME-ben jól lehúzott, a backstage-ben is megnyúzott Ez a baszomfüttyös biznisz
Képem vette Ed Sullivan, a szívemet a Soul Train Szembe jött a Bad Company, és elsodort a Brain Drain Mire rendeződött minden, a nőm már elköltözött innen Ez a baszomfüttyös biznisz
A légkondi, az nagyon bejön, csak az ózonpajzs már sehol sincs Az erdőket kivágjuk, jól jár a McDonald's és a Burger King Bőszen zabáljuk a marhát, kinek kell a csirkefarhát? Ez a baszomfüttyös biznisz
Összeadódnak a dolgok, és mind az idegzetre megy Egyre több a régi csajod, aki ma már nem ismerne meg Lehetsz vírusos vagy tetves, valahonnan összeszedted Ez a baszomfüttyös biznisz
És ahányszor csak lépünk, mindig megküzdünk a centikért Amíg más állja a cehhet, addig aggódnunk nem kell miért Bankárok vagy adószedők, világsztárok, filmrendezők Ez a baszomfüttyös biznisz
Bírod, amíg bírod, és többet mit is tehetnél? Mondom, maradj inkább eszednél Néha vág az agyad, máskor valamit már beszednél Mert a munkáddal még vesződnél Míg a gitár énekelt, a hírnév sosem érdekelt Sem a baszomfüttyös biznisz
Gary MooreJohnny Boy című dalát, az ír daloskönyv oly sok darabjához hasonlóan, én Christy Moore előadásában ismertem meg. Christy hatalmas műgonddal válogatja ki és tisztítja meg a sallangoktól ezeket a dalokat, amelyek persze önmagukban is értékesek.
A Johnny Boy megtévesztő egyszerűségű szám, valóságos gyöngyszem. Gary Moore elhunyt zenészbarátja, Phil Lynott emlékére írta, de tartalma jóval túlmutat a személyes emlékezésen. "Ez a megnyutgató, lélekteli ballada olyan teret alkot, amelyben minden hallgató otthon érezheti magát", kommentálta a dalt a feldolgozó előadó. Ami a szám elején még fantáziának tűnik, az a ritmizált tudtavilágban lassan valósággá válik -- és Johnny Boy immár ott lebeg az ír szigetet benépesítő szellemek között.
Johnny Boy
Hogyha feltámad a szél Wicklow hegyei felől Mint ha hozzám beszélnél Johnny boy Oh, Johnny boy
És ha messze bámulok Át a Shannon vize fölött Mint ha látnám mosolyod Johnny boy Oh, Johnny boy
Ha barnul a levél Mert közelít a tél És elfárad a nap Újra rád gondolok én
Most feltámad a szél Wicklow hegyei felől S hallom, hozzám beszélsz Johnny boy Oh, Johnny boy
Ha barnul a levél Mert közelít a tél És elfárad a nap Újra rád gondolok én
És messze bámulok Át a Shannon vize fölött Ahol látom mosolyod Johnny boy Oh, Johnny boy
A tavalyi év egyik legjobb (van, aki szerint "a" legjobb) americana-produkciója Gillian Welch és David RawlingsWoodland című albuma volt. Hosszú és sikeres pályafutás legutóbbi állomása a lemez, aminek nyitódala megint csak olyan szám, amiről a régi kérdés jut eszembe: vajon miért nem születnek ilyen dalok magyar nyelven? Empty Trainload Of Sky.
Nyugodjék békében Garth Hudson (1937-2025), a The Band billentyűs-harmonikás-szaxofonos-mindenese, az egy személyes "banda a bandában", és a felejthetetlen zenekar utolsó tagja, aki még köztünk volt - egészen tegnapig.
Bob Dylan: When I Paint My Masterpiece
Csak fessem meg a főművemet
Rómában jártam, a kőtengerben Magam követtem ősök lábnyomát Már duplán láttam, nem így képzeltem A Spanyol lépcsőn az éjszakát Na jól van, irány most már a szállodám! Egy karcsú görög lány az ablakból integet Még tegnap szólt, hogy megvár engem Csak fessem meg a főművemet
Végtelen órák a Colosseumban Dögkór emésztett a vadak között Dzsungel királya! Rád nézni se bírtam A poros országút úgy meggyötört Vonat köröz az emlékeim nyarában Vadlúdcsapat és nehéz fellegek Egy szép nap mindez felzeng egy rapszódiában Csak fessem meg a főművemet
Koszos gondolában az óceánt róva Visszavár engem hazám és a Coca Cola
Rómából később Brüsszelbe repültem A lelkemet majdnem kirázta a gép Az utcán a lányok szívkagylót ettek És reverendában vonult a nép Az újságírók cukorkát rágtak A rendet sorfal tartotta meg Egy szép nap talán másképp lesz minden Csak fessem meg a főművemet
Az idei évre visszatekintve, egyik nagy koncertélményem Jenny Lewis fellépése volt a nashville-i Ryman Auditoriumban. A közönség végig állva ünnepelt a két órás koncerten, a százharminc éves padsorok között, igazolva azt, hogy bár a gyerekszínészből lett indie rock szerző-előadó Lewis sohasem vált nemzetközileg ismert szupersztárrá, egy bizonyos kulturális közegben ikonnak számít.
A koncertet ezzel a keserédes, vallomásos ráadásszámmal fejezte be. Jenny Lewis: Acid Tongue.
Savas nyelv
Elvittem a vargához Egy lyukas, rossz cipőt Ő rám nézett, és így szólt Megfoltozhatom Önt *
Elnézést kérek De én így elvagyok Van egy pár barátom Bár mind hitehagyott Engem hiába fűznél Engem hiába fűznél Csak hazugságom űzném
Jártam én is Délen Nyeltem elég savat Padlót fogtam aztán Az sem volt nagy kaland Feltápászkodtam lassan És mentem csak tovább Józan épp nem voltam Kellett a társaság
És megtaláltam akkor Ölelő kedvesem Vége lett, de tudtam Hogy újra megteszem Ha ott ülnék a tűznél Ha ott ülnék a tűznél Én hazugságom űzném Csak hazugságom űzném
Te sem láttál engem A folyóparton lenn Álltam és csak néztem Szívem sodródik el
Függök a magánytól Letettem a drogot Annyit mondhatok csak Nem volt vidám dolog Már jól esne, ha fűznél Ha engem újra fűznél És ott ülnénk a tűznél És ott ülnénk a tűznél
Harrison 1973-as dala, ami a keleti (elsősorban a buddhista, illetve azt megelőzően is a hindu) világszemlélet hat át, tartós kulturális hatást gyakorol. Újra meg újra felfedezik és utalnak rá, például az Oasis egyik albuma is innen kölcsönözte a címét. A szám a napokban kapott új hivatalos mixet és videoklipet.
Ami most él
Ami most él Csak az él Sehol sincs Ami tegnap volt
Bármi volt Csak ez él Sehol sincs Ami tegnap volt Kimúlt
Mondd, hogyan élhetnél Képzelt életet Hagyd el
A tudat ha elkalandozik Erre-arra Már tudatlanság
Ami van Csak az él Sehol sincs Ami tegnap volt
Ami most él Csak az él Sehol sincs Ami tegnap volt Kimúlt
Korszakalkotó szerző és előadó volt, aki életével is megtestesítette mindazt, amiről dalai szóltak. Fel sem tudnánk sorolni sorsának fordulatait, amelyek a Rhodes ösztöndíjas oxfordi diákságtól a helikopterpilóta-pályán és a Columbia Studios nashville-i irodáinak takarításán át a harmincéves kora után érkező világhírig repítették. No de talán nincs is erre szükség, hiszen dalai egy csapásra megteremtik azt az atmoszférát, amelyben úgy érezzük, mi is ott vagyunk mellette, és vele együtt élünk át mindent. Így van ez 1971-es nótájában is: The Silver Tongued Devil And I.
Vén ördög ezüstös nyelvvel
A múltkor lementem a Pajkos Csárdába Hogy vegyek és igyak egy sört És volt ott egy lányka, egészen árva A sarokban, sötétben ült
Én pohárról pohárra próbálkoztam Hogy mondjak neki bármi jót De megszólalt az ördög, és ezüstös nyelvvel Helyettem fűzte be őt
Én szóltam, figyelj csak! Most az ördög beszél Az ő hangja nem én vagyok A szándéka hamis és gonosz A vigyora ferdén ragyog
És sosem képes semmi másra Bajt kavar, aztán lelép Énbennem lelt cinkostársra A szememben látod szemét
De a gonosz vén ördög ezüstös nyelvvel Egy csatát sem veszíthet el Ha szemem lehunyom, ő ébren marad És álmomban küzd meg velem
És tudta ez a lány is, mint az összes másik Hogy most kéne felállnia De bármit beszéltem, ő ott maradt mégis Erős volt a mágia
És kitárta lelkét a titkos veszélynek A karistolt asztal fölött Hogy valaki csalással átölelje És aztán elhagyja őt
Én szóltam, figyelj csak! Most az ördög beszél Az ő hangja nem én vagyok A szándéka hamis és gonosz A vigyora ferdén ragyog
És sosem képes semmi másra Bajt kavar, aztán lelép Énbennem lelt cinkostársra A szememben látod szemét
De a gonosz vén ördög ezüstös nyelvvel Egy csatát sem veszíthet el Ha szemem lehunyom, ő ébren marad És álmomban küzd meg velem
Neil Young: Music Arcade. Egy nem igazán sikeres album, az 1996-os Broken Arrow gyöngyszeme a dal, ami váratlanul bukkan fel a torzított zenekari hangzás végtelennek tetsző tengeréből.
Egyben a magyarországi Young-recepció kulcsszámáról is beszélünk, ez volt ugyanis a Neil Young Sétány nevű cover band genezise, húsz évvel ezelőtt. Huzella Péter, Rátóti Zoltán és Tóth István triója azóta is Sülyi Péter magyar szövegével énekli Neil Young nótáit, köztük ezt a számot, Szájon át címmel. A Szájon át szövegét nagyon szeretem és nagyra tartom, de egyben úgy vélem, hogy Sülyi a dal végére túlságosan eltávolodik az eredetitől, illetve a refrén egy pontján is jelentősen értelmet változtat. Ezért gondoltam egyet, és elkészítettem (és akkor már demóként el is prüntyögtem) a saját változatomat.
Kaparós sorsjegy
Volt-e, hogy elbuktál? És le is buktál közben? Volt-e, hogy jött az este És egyedül talált? Ha megesett, hát mondd csak el Az életed jobban érdekel Mint a vibráló kék fény A képernyőn
Velem az volt, hogy mentem A forgalommal szemben Gyalog a országúton Hogyan is éltem túl? Hátizsákomban szennyes Markomban kaparós sorsjegy Ha nyerek, kimosom tényleg Hogyan is éljem túl?
Volt-e, hogy elbuktál? És le is buktál közben? Volt-e, hogy jött az este És egyedül talált? Ha megesett, hát mondd csak el Az életed jobban érdekel Mint a vibráló kék fény A képernyőn
Volt-e, hogy megtalált Téged egy éhes ember? És mosni kezdte a szélvédőt Amíg a lámpa vált? Vizes szemébe néztél De pénz, az nem volt kéznél Csak szólt a rádió
Volt-e, hogy elbuktál? És le is buktál közben? Volt-e, hogy jött az este És egyedül talált? Ha megesett, hát mondd csak el Az életed jobban érdekel Mint a vibráló kék fény A képernyőn
Az égen üstökös látható Ez olyan furcsán megnyugtató Egész lassúnak tűnik A száguldás Köszi szépen, hogy rám szántál Az idődből pár percet! Akkor most búcsúzom
John Fogerty: Lodi. Régi kedvecem ez a 1969-es szám, ami tipikus "B oldalas nóta" a Creedence Clearwater Revival életművében -- vagyis más szóval: simán elbújhat mögötte a népszerű rockzenei produkciók 99%-a.
Lodi létező város a termékeny Kaliforniai-völgyben. Talán nem olyan reménytelen hely, mint ahogyan a dal ábrázolja; no de a számot nem is a történelmi hitelesség, hanem egy hangulat mesteri megfestése miatt lehet nagyon szeretni.
Ladány
Nagyjából egy éve volt Hogy elindultam én Csábított a hírnév A nagy pénz s nagy remény Aztán egész máshogy lett De minek is ragozzam? Nagy ég! Ladányban ragadtam
Egy vasúti szárnyvonalra Szólt egyirányú jegyem Ha valaha továbbállok A két lábam visz el Elfogyott a pénzem És egymagam maradtam Nagy ég! Ladányban ragadtam
Az újságok megírták Hogy az élet nagyszerű Hol csúszhattam félre? Már a dal sem egyszerű Jó ötletnek tűnt egy este A falunapi forgatagban De nagy ég! Ladányban ragadtam
Ha csak egy százast kaptam volna Minden számomért A minden esti részeg Beszólásokért Rég visszatértem volna Ahhoz, kit otthon hagytam De nagy ég! Ladányban ragadtam Nagy ég! Ladányban ragadtam
Neil YoungDon't Let It Bring You Down című 1971-es száma a szerző-előadó látomásszerű, álom és ébrenlét határán lebegő alkotásainak során gyarapítja -- más szóval a psziché tudattalan tartományára nyit ablakot, három rövid perc erejéig.
Vázlatosan ábrázolt cselekménye az utcán, még pontosabban az út szélén játszódik, ahol két névtelen öregember utolsó óráit követhetjük nyomon. Egyikük az árokban hever öntudatlanul és menthetetlenül: benne saját emberi kondíciónk reménytelenségére ismerhetünk. Másikuk azonban mint ha csak a görög mitológiából lépne elő: maga Teiresziasz, a vak jós, aki mindenki másnál pontosabban látja az eljövőt. A jós azt a rejtett képességünket jeleníti meg, hogy mégis csak képesek vagyunk felfogni, mi történik velünk a világban.
A titok, amitől "Teiresziasztól" értesülhetünk, sem több, sem kevesebb mint hogy a közösségi sodródásból eredő pusztulás elkerülhetetlen. A romlás kulturális és spirituális gyökerű (a dalban "várkastélyok égnek"), a fizikai síkon megtapasztalt leépülés, amit a kietlen és részvétlen városi környezet szimbolizál, ennek már csak a következmény.
A refrén, ami a dal végén háromszor is megismétlődik, és aminek jelentőségét az uniszónóban játszó gitár, zongora és dob hangsúlyozza, ugyanakkor váratlan fordulattal szenélyesen szólítja meg a hallgatót: arra biztatja, hogy ha saját maga változni szeretne, keressen hozzá társat. Az apokalipszis világának személyes optimizmusa (amit a dalcím is kiemel, a magyar fordításban: Ne csüggedj, kedvesem) ily módon az amerikai pszichológus, Eric Berne néhány évvel korábban megjelent, Emberi játszmák című korszakalkotó művének konklúzióját visszhangozza: "az emberi faj számára nincs, de tagjai számára van még remény."
Robbie Robertson: The Night They Drove Old Dixie Down.
A Band 1969-es dala, amivel később Joan Baez is nagy sikereket ét el, több hónapos kutatómunka eredménye. A kanadai születésű Robertson amerikai muzsikustársa, a dalban szólót éneklő Levon Helm segítségével bújta a közkönyvtárakat, hogy hitelesen idézhesse fel az USA polgárháborújának korát.
A lírai hős, Virgil Caine a hétköznapi embert testesíti meg, aki tehetetlenül kénytelen elszenvedni, ahogyan a háború elpusztítja családját és szülőföldjét. A címben szereplő Dixie nem más mint az amerikai Dél beceneve, de a szöveg nem foglal állást azon túl, hogy elsiratja a pótolhatatlan veszteségeket. A történetben északi és déli tábornokok csapatai masíroznak fel és alá, utánuk pedig nem marad más mint a puszta föld és a temetők a határban.
A dal ma szóljon Dixie-ért
Virgil Caine vagyok én Csak egy vasúti közlegény Aki azt látta '65 telén Hogy a régi sín már nincs helyén
Mire Stoneman belovagolt A falunk már sehol se volt És később Richmond is égett Szememben a füst, amíg élek
A dal ma szóljon Dixie-ért Mert eltaposták A harang szóljon Dixie-ért Helyre sosem hozták Tudod, la-na-la-na-na-na
A házunk Tennessee-ben állt Az asszony hirtelen felkiált Virgil, gyere gyorsan ki! Ott vonul Robert E. Lee
Egész nap fát vágok, ha kell És a munkabér sem érdekel És senkit nem hibáztatok De a legjobbjaink nem pótolhatók
A dal ma szóljon Dixie-ért Mert eltaposták A harang szóljon Dixie-ért Helyre sosem hozták Tudod, la-na-la-na-na-na
Apám arra tanított Hogy a föld kenyeret ad A bátyám arra tanított Hogy ne hagyd magad
Tizennyolc volt, már nem gyerek Egy jenki fegyvere ölte meg A temető mögött mély a sár Fejét lehajtja mind, ki arra jár
A dal ma szóljon Dixie-ért Mert eltaposták A harang szóljon Dixie-ért Helyre sosem hozták Tudod, la-na-la-na-na-na
A dal ma szóljon Dixie-ért Mert eltaposták A harang szóljon Dixie-ért Helyre sosem hozták Tudod, la-na-la-na-na-na
Bár egykor a Tanácsköztársaságot ünnepeltünk március 21-én, a mai nap sokkal inkább a költészet világnapja. Ennek örömére, tessék, egy egészen frissen fordított Bob Dylan szám: Every Grain Of Sand.
Dylant pályájának ezen a pontján, 1981-ben már előszeretettel hasonlították a nagy szimbolistákhoz, például William Blake-hez vagy Paul Verlaine-hez. Amint ez a verse is igazolja, teljesen megérdemelten. Lírájában összekapcsolódik a személyes, a mitológiai és a metafizikai -- és persze a legszebb, hogy az előadás megformálása, az ének és a szájharmonika tovább árnyalja és gazdagítja a tartalmat. Ráadásul a szerző-előadó a mai napig játssza a dalt; jelenlegi turnéján ezzel a számmal szokta zárni koncertjeit. Így sikerült jó szerencsémre meghallgatnom tavaly San Sebastianban, és nemrég Fort Lauderdale-ben is.
Van, aki nagyon szereti ezt a késői Beatles-dalt, mások kevésbé: azt a közönyt vélik kihallani belőle, ami oly jellemző volt John Lennon zenekar utáni pályájának nagy részére. Én úgy vélem, igaz, hogy az Across The Universe mind muzikáiisan, mind szövegében eltér a Beatles szokásos progresszív kiállásától (beleértve akár George Harrison indiai ihletésű számait), gondolati szépsége azonban magával ragadó.
A Mindenségen át
A szavak mint a papírpohárba pergő lassú eső Csordogálnak, csörgedeznek a Mindenségen át Bánattócsa, örömhullám, bennem továbbgyűrűző Elámít és elandalít
Jai Guru Deva Om* Semmiben sincs változás Semmiben sincs változás Semmiben sincs változás Semmiben sincs változás
Törött fények szilánkjai, ezernyi szempár Hív, hogy tartsak ővelük a Mindenségen át A gondolat mint postaládában vergődő kósza szél Vakong csapong, sodródik a Mindenségen át
Jai Guru Deva Om Semmiben sincs változás Semmiben sincs változás Semmiben sincs változás Semmiben sincs változás
Felkacagva árnyat vet az élet És fülembe cseng, megbűvöl és messze hív Határtalan szerelmben izzik milliónyi Nap Hívnak, hogy tartsak velük a Mindenségen át
Jai Guru Deva Om Semmiben sincs változás Semmiben sincs változás Semmiben sincs változás Semmiben sincs változás
Jai Guru Deva Jai Guru Deva Jai Guru Deva Jai Guru Deva Jai Guru Deva Jai Guru Deva
*Jai Guru Deva Om: "dicsőség az isteni tanítónak, ámen" avagy "dicsőség a sötétség felragyogó legyőzőjének, ámen" , elterjedt szankszrit köszöntés az indiai védikus hagyomány szerint.
A tavalyi év üstökösszerűen felbukkanó tüneménye következik. Oliver Anthony: Rich Men North Of Richmond.
A hányattatott sorsú, kezdő szerző-előadó ezzel a számmal egyik piilanatról a másikra találta magát a lejátszási iisták élén. Ilyen robbantásra soha korábban nem volt példa. Hogy hosszabb távon hová sikerül eljutnia a kiállásával, az persze majd kderül... Hiszen dalában mindaz a kisemmizettség és reménytelenség ordít, amit milliók élnek át -- miközben a politiikai, gazdasági és kulturális "elit" villanyautókkal, gendersemleges vécékkel, letakart történelmi freskókkal és "maradj-szépen-otthon"-prédikációval tanítaná jóemberkedésre őket.
A tetőterasz népe
Én a belemet kiadtam Hát ennyit ért Ma is gürcöltem Szarért, húgyért Hogy végre leülhessek És semmi több És magam leihassam A négy fal között
Gyászos élet Milyen világ lett ez? Mi lesz így belőlem? Mi lesz így belőled? Bárcsak felébrednék Hogy álomdtam De nem alszom Nem alszom
Ez a világ új A lelke régi A tetőterasz népe Nem kíván mást Totális uralkodást A ép eszed fölött A két kezed fölött Hogy észre se vedd Sőt, imádd is őt
Mert semmi a pénzed Az is adóra megy A tetőterasz népe Így szerzi meg A gyerekedre szarnak A bányákban szart kavarnak ...az kell
Mindig éhes marad Aki az utcán fél De jól megdagad Aki belőle él Aki tortát zabál Amit süttet velünk És küldi a számlát Mi meg kifizetjük Aztán szép sorban Gyorsan a sírba megyünk Ennyit értünk ...kurva ország!
Gyászos élet Milyen világ lett ez? Mi lesz így belőlem? Mi lesz így belőled? Bárcsak felébrednék Hogy álomdtam De nem alszom Nem alszom
Ez a világ új A lelke régi A tetőterasz népe Nem kíván mást Totális uralkodást A ép eszed fölött A két kezed fölött Hogy észre se vedd Sőt, imádd is őt
Mert semmi a pénzed Az is adóra megy A tetőterasz népe Így szerzi meg Én a belemet kiadtam Hát ennyit ért Ma is gürcöltem Szarért, húgyért
Amikor Lana Del Rey több mint tíz évvel ezelőtt berobbant a popzenébe, azonnal korszakos tálentumnak tűnt. Az eltelt idő megerősítette az első benyomást: Del Rey sok évtized kulturális hagyományainak folytatója és formálója, egyben szószólója saját generációjának is. Zenéje dús produkciós tartalmat hordoz, előadóművészete nem korlátozódik az énekre, hanem színpadon, filmen és azon kívüli performanszokban is megjelenik: idén nyáron például egy palacsintázó pincérnőjeként szolgálta ki a vevőket.
A 2014-es Brooklyn Baby érdekessége hogy különböző kultúrkorszakokat kapcsol össze: horizontja az 1950-es évek New Yorkjától egészen a máig ível. Számos gesztust tesz a nagy elődöknek, ugyanakkor duzzad benne az Y generációs öntudat. Tematikájához hasonlóan zenei megformálása is tipikus Lana Del Rey-i: álomszerű lebegés a könnyen felismerhető rockzenei alapok fölött.
Mondják, nem érek fel hozzád Hogy idétlen gyerek vagyok Rám néznek, és nem látnak mást Csak egy színes képeslapot
Én áradok, akár a tenger Te pislákolsz mint a parti tűz Ellobbansz, ha elérlek Ha felérlek Mi engem fűt Az másik tűz, oh-oh Másik tűz
A fiúmmal ma is játsszuk Amit Lou Reed zenélt A hajamban színes tollak Bámulj, beatnemzedék! A dzsessztörténet, nézd csak A polcomom végigért
Magam vagyok Brooklyn Magam vagyok Brooklyn
Nekem is van nemzedékem Ma is van mit elzenélnem Ha nem tetszik, állj csak arrébb Kicsit arrébb Ha nem tetszik, amit hallasz Semmi baj, de nem lesz halkabb És kurvára nem mondom, hogy bocsánat
A fiúmmal ma is játsszuk Amit Lou Reed zenélt A hajamban színes tollak Bámulj, beatnemzedék! A füvem talaj nélkül A polcomom végigért
Két évvel ezelőtt tettem közzé a blogon a kínai őszközépünnep dalát, amit azóta is az egyik legfontosabb fordításomnak tartok. Most itt van egy hangulatában kísértetiesen hasonló szám, a nyugati daloskönyvből. Neil Young: Helpless.
Az összecsengés nem véletlen, hiszen ezt a holdünnepet a világ több más kultúrájában is megtartják. Az őszi napfordulóhoz legközelebb eső teliholdat (ami idén szeptember 29-re esett) a kelták például "éneklő holdnak", az amerikai őslakosok pedig "arató holdnak" nevezték. Young 1992-ben egész albumot adott ki Harvest Moon címen, amelynek dalai ugyanazt az elégikus hangulatot, a nyár őszbe fordulását, a reménykedés-beteljesedés-lemondás körforgását adják vissza. Erről a lemezről korábban az Unknown Legend című számból készítettem fordítást.
A Helpless sokkal régebbi dal. 1970-ben készült a Crosby, Stills, Nash & Young dupla nagylemezére. Később aztán megszólalt a The Band kíséretében is, a legendás The Last Waltz koncertfilmben -- és egy csomó más alkalommal is, gyakran olyankor, amikor a szerző-előadó társadalmi kiállást tett, például a Farm Aid koncerteken.
A Helpless gyönyörű "univerzum-dal", ami az ember helyéről szól a világegyetemben. Szimbólumai a konkrét és egyéni tapasztalást a kozmosszal kötik össze. A megénekelt változások egyszerre zajlanak odakint és idebent; olyan hatalmas erőkről van szó, amelyeket felfoghatunk, de tehetetlenek vagyunk velük szemben. A remény az égre tekintő szemlélődésben és megértésben van, aminek köszönhetően ablakok nyílnak még a csillagok mögött is. A megértés azonban nem azonos a lemondással, és a dalban ott szól a kétségbeesett kiáltás is: vajon megtalálható-e újra az elveszett szerelem?
Múlik, múlik, múlik
Egy városba, messze északon Álomként hívnak emlékeim Mert lelkemben még mindig otthonom Ott teltek csikóéveim
Kéklő ablak sárga hold mögött Örvénylő csillagmező Az égen fent, lomha szárnyakon Árnyként száll az őszidő
És csak Múlik, múlik, múlik
Meghallasz-e, kedvesem? Az ajtón rács, a rácson is lakat Dalolj, ha tudsz még, kedvesem
Kéklő ablak sárga hold mögött Örvénylő csillagmező Az égen fent, lomha szárnyakon Árnyként száll az őszidő
És csak Múlik, múlik, múlik Múlik, múlik, múlik, múlik
És jöjjön még egy kanadai "elsőnemzet-dal"! Buffy Sainte-Marie: Still This Love Goes On.
Buffy Sainte-Marie azok közé a szerző-előadók közé tartozik, akik egyenrangú résztvevői voltak a hatvanas évek folkmozgalmának, de akiknek származásuk miatt sok akadályt kellett legyőzniük. Diadalmas küzdelmeiről nemrég dokumentumfilm is készült, és elismertségét húzza alá az is, hogy betétdala hosszan szól Quentin Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood című emlékezetes mozijában.
2008-as dala párt képez az eggyel ezelőtt fordítottal: míg Floyd Red Crow Westerman a pótolhatatlan veszteségekről énekel, addig Buffy Sainte-Marie nótájában a soha el nem múló életigenlés és az újjászületés szólal meg - zenében, szövegben, és akár vizuálisan is. Érdekesség, hogy mindkettőjük megidézi a préri édesfűvét, aminek égetése ősi ceremoniális hagyomány.
Egy tűz, mi mindig ég
Hódgát mellett üldögéltem A tájon nőtt a tél Apró nyomok futottak A tó havas jegén A völgyet megülte a köd És elszállt a lúdnép A Hold kísérte útjukat De van egy tűz, mi mindig ég Egy tűz, mi mindig ég
Láttam már a rétet Mikor fellobbant a nyár Fényes volt a hegyoldal És színes a határ Most mindent újra eltakar A tompa fehérség És borzongók a hajnalok De van egy tűz, mi mindig ég Egy tűz, mi mindig ég
Álmomban az édesfű Parázslik, füstje száll Nyomában vidám dobpergés Az ének meg nem áll És ropja az aprónép És van egy tűz, mi mindig ég Egy tűz, mi mindig ég
Cifra Táncos gondolt egyet Ünnepre jött hozzánk És úgy esett, hogy el se ment Mert megismert egy lányt Fonott haj és festett pónik Mi kellhetne még? Hát kisâkihitin, ha-ha-ha! Ez a tűz mindig ég Mindig, mindig ég
Álmomban édesfű Parázslik, füstje száll Nyomában vidám dobpergés Az ének meg nem áll És ropja az aprónép És van egy tűz, mi mindig ég Egy tűz, mi mindig ég
Két amerikai indián dallal folytatnám. Bár tudom, ez a kifejezés ma már divatjamúlt, helyette "őslakosoknak", "őshonos népeknek" vagy "első nemzeteknek" nevezik ezeket a közösségeket, illetve mindinkább az egyes törzsek, népek, népcsoportok egyéni nevét használják -- amiből persze rengeteg van.
Floyd Red Crow Westerman dakotai sziú szerző és előadó, generációjának egyik legismertebb őslakos alkotója volt az USA-ban és Kanadában, aki kapcsolódott a hatvanas évek folkmozgalmaihoz is. Most idézett dala hallgatható önéletrajzi ihletésűként: Westermant, százezrekhez hasonlóan kisgyerekkorában szüleitől és népétől elszakítva bentlakásos iskolába kényszerítették. Ezt gyakorlatot már nem folytatják, sőt, mélyen elítélik. A belőle származó tömeges traumák örök figyelmeztetést jelenthetnek mindazok számára, akik esetleg ma is ezen az embertelen módon kívánnának "felemelni" bármilyen kisebbséget, például Magyarországon. A dal megszólalása ugyanakkor univerzális, és bár ezzel a hangütéssel a slágerlistákra nyilván nem feldolgozást, Írországban például szinte népdallá vált.
Láthatatlan kétség
Hegyek közt a lelkem, s a földben él szívem Nem értem a várost, itt minden idegen A láthatatlan kétség csendben elborít Csendben elborít
Indulnom kell, el innen azonnal Ha a üresség megtántorít Ha a magány elviselhetetlen már Van egy hely, mi bátorít Ami hív és bátorít
Édes hazám, Dakota, a hullámzó mezők Sok gonoszságot láttam, a kínom egyre nőtt A láthatatlan kétség csendben elborít Csendben elborít
Indulnom kell, el innen azonnal Ha a üresség megtántorít Ha a magány elviselhetetlen már Van egy hely, mi bátorít Ami hív és bátorít
Eredeti szöveg, egy ír daloskönyvből. (Westerman saját neve alatt sajnos sokkal nehezebb bármit is találni.)
Nyár van, a nagy álmok és nagy utazások ideje. És mi is lehetne hatalmasabb álom és utazás mint óceától óceánig vonatozni az amerikai kontinenst Kanadában átszelő síneken? A kanadai vasútépítés óriási vállalkozásról szól Gordon Lightfoot 1967-es száma, ami megjelenése óta az ország nemzeti dalkánonjába tartozik.
A nyíltan patetikus kompozíció, amiben a természet csodálatos ugyan, de az azt igájába hajtó ember még annál is csodálatosabb, már az 1960-as években sem volt "korszerű". Még kevésbé illeszkedett abba a hippikultúrába, aminek Lightfoot maga is tagja volt. De a szerző zsenihez méltóan emelkedett felül korszakok és ízlésvilágokon.
A darab mindössze három nap alatt készült el, a CBS televízió megbízásából. Az 1967-es újévi tévéműsorban került először a közönség elé, az ország 100. születésnapját ünneplő rendezvényesorozat programjában. A rohammunka jól érzékelhető: epikus témájához képest a szám zenei megformálása szinte minimális (a folkzenekar kifejező erejének bizonyÍtékaként csupán két gitár, basszus és itt-ott szájharmonika szól benne), az ismétlésekbe bocsátkozó dalszöveg fordulatai és rímei pedig néha egészen kezdetlegesek. A vállalkozás ihlete és lendülete azonban könnyen feledteti mindezt. Különösen emlékezetesek a középső, lassú strófák, amelyek az építőmunkások viszontagságait állítják a középpontba -- ezeknek köszönhető, hogy a Canadian Railroad Trilogy jóval több mint hazafias hősköltemény. (Ugyanerről itt hallgatható meg egy huszonegyedik századi kritikai olvasat.)
A megénekelt vasút persze ma már a múlté. Oly sok országhoz hasonlóan Kanada is felszámolta valamikori dicsőséges vasúthálózatának jó részét: a síneken tehervagonok továbbra is közlekednek, de utasok már alig. Jelenleg például a Szent Lőrinc-folyó mentén sem juthatunk el Gaspé városába, a dalban szereplő vonalon. De a legendák hőseihez hasonlóan ezek a vasutak és építőik már örökre velünk maradnak, és ki tudja, egyszer talán újra visszatérnek, a jeges partvidék, a hullámzó préri és a sziklás hegyek "első nemzeteivel" egyetemben.
Kanadai vasúttrilógia
Volt idő, hogy földünket nem szelte át vasút A fenséges hegycsúcsok mint a néma szemtanúk Ott álltak, hogy nem járt fehér ember és kerék A mesés rengetegben nem volt más, csak a békesség
De a történelem zajlik, és az idő meg nem áll És új népekkel telt meg ez a hívogató táj Folyókon hajóztak, lovon járták az erdőt Bányák, malmok, gyárak nyíltak, s a jólét egyre nőtt
És minden tavasszal, mikor már engedett a fagy Szerszámokkal kezükben vonultak a férfiak Sínpályákon száguldottak ifjú álmaik Gazdagságunk s adósságunk tőlük származik
Ők egy dolgot láttak csak maguk előtt Végtelen sínpárt a partok között Ami az országba bőséget hoz A kikötőktől fut a városokhoz
Nincs már ínség Vasútunk mint a Nap A tengertől kél S a tengerig tart
Jöjjön még munkás, és nyúljon a sín Épüljön pálya a ösvény helyén Verjen a szív, és keringjen a vér Siessünk, mert lassan az éjjel elér
Jöjjön még munkás, és nyúljon a sín Épüljön pálya a ösvény helyén Verjen a szív, és keringjen a vér Siessünk, mert lassan az éjjel elér Érzem, hogy lassan az éjjel elér
A kék hegyláncon túl a Nap már lenyugszik Csillagfénnyel éled az égi óceán Valahol messze, túl a széles prérin Fekszik egy lány, talán gondol reám
Egész álló nap csak görnyed hátunk Sziklát aprítunk, míg perzsel a Nap Zsíros az étel, és pocsék a viszki A táborunk lassan továbbhalad
Egész álló nap csak görnyed hátunk Sziklát aprítunk, míg perzsel a Nap Épül a pálya, és áll már a híd is A táborunk lassan továbbhalad
A hegyeken át és a völgyeken át A sűrű vadonban s hol süpped a láp A Szent Lőrinc mentén irány Gaspé A pénzünk a máé, a sín a holnapé
Helyén a vas, és a csavarra vár És közelben van már a városhatár Napi egy dollár, és két áldomás Mert mi még élünk, de meghalt már más
Torkukból a jövő dala szállt Megnyertünk minden csatát Fenn állunk a hegytetőn A világ nézett térdelőn Könnyünk és verejtékünk folyt De a természet meghajolt
Mert volt idő, hogy földünket nem szelte át vasút A fenséges hegycsúcsok mint a néma szemtanúk Ott álltak, hogy nem járt fehér ember és kerék A mesés rengetegben nem volt más, csak a békesség A mesés rengetegben nem volt más, csak a békesség És halotttakra csend vár És örök békesség
Morrison 1970-ben szerezte a dalt, ami azóta is folyamatos népszerűségnek őrvend. Nekem hirtelen úgy került a látókörömbe, hogy a napokban Bob Dylan teljesen váratlanul, életében először előadta egy spanyolországi koncertjén.
Köznapi felfogás szerint a nóta az elmúlást idézi meg, és a rejtelem, ami felé hajózunk maga a halál, "a nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó". Egy kis figyelemmel azonban világos, hogy a dal sokkal inkább az életről szól -- a létezésről és földi utunkról, ami a nemlétnél még sokkal misztikusabb, és aminek megtapasztalása mögött feltárhatatlan titkok lappanganak.
A rejtelembe
Pihent még a déli szél De már fénylett fenn a Nap S kis hajónk az ég alatt Indult a rejtelembe
Halld a matrózok szavát Szívd a tenger illatát Lelked száll a vízen át A rejtelembe
S ha a ködkürt rikolt Hazaérkezem
Ha a ködkürt rikolt Hadd halljam bátran Add meg, hogy ne bánjam
Én vándor lelked ringatom Mint azon az első napon Így visz át bűvös hajónk A rejtelembe
S ha a ködkürt felrikolt Hazaérkezem
Ha a ködkürt végül rikolt Hadd halljam bátran Add meg, hogy ne bánjam
Én vándor lelked ringatom Mint azon az első napon Így visz át bűvös hajónk A rejtelembe
