Amit a huszonedegyedik század első éveiben a White Stripes megtestesített, olyasmit képviselt negyven évvel korábban a The Band: az amerikai hagyományt beszélték el újra, a korszak aktuális formanyelvén. Az, hogy a régebbi banda témaválasztása sokszor jóval merészebb volt mint szellemi utódaiké, már a korszakok különbségéről árulkodik -- a Band ugyanis a rockzene világmegváltó Aranykorában működött.
A Bob Dylan kísérőzenekarából önállósodott The Band felbukkanásakor nagy meglepetést szerzett azzal, hogy úgy szólaltak meg, mint ha a megelőző évtizedet, a pszichedéliát, a brit inváziót, sőt, a rock-and-rollt is valahol egy Appalache-mélyi barlangban aludták volna át. Ma hallgatva a számaikat ez már sokkal kevésbé ütközik ki. Úgy látszik, hogy muzsikájukra nagyon is hatással voltak ezek az áramlatok, csak éppen a zenekar kohójában csodás elváltozással születtek újjá. A Band ugyanúgy a country&western és a rhythm&blues hagyományaiból indult, mint bárki más a hatvanas évek elején, a feszes dalszerkezeteket pedig hasonlóképpen lazította fel, és a muzsikusok együttműködését hasonlóan gondolta újra, mint ahogyan az az évtized végén szokássá vált. Ha valami igazán megkülönböztette őket, az a csapat tálentuma, tapasztalata és fejlődőképessége volt.
Ez a dal a Band legendás első korszakának végén, 1975-ben született, és a szerzőként is kiteljesedő Robbie Robertson mesterművének nevezhető. Acadia (avagy magyarosan Akádia) egykori francia tartomány volt Észak-Amerikában, amit a tizennyolcadik század elején az angolok hódítottak meg, és elűzték a tartomány korábbi európai származású telepeseinek jó részét. A nóta a valamikori keserves időket teszi személyessé, és az óriási földrajzi dimenziókat hozza karnyújtásnyi közelségbe, úgy, ahogyan arra csak a muzsika képes.
Farönkök úsznak széles folyókon
Túléltük, vége. De nem volt még béke.
A láthatár füstölt, a sereg vonult.
A tengernél álltunk, és roncsokat láttunk.
Várták a mélységgel a randevút.
Házunk és földünk az övék, hisz' győztek.
A családunk vesztett. Kit érdekel?
Éltünk, mint bárki más, de nem lesz folytatás.
Ábrahám mezején a csata így dőlt el.
Farönkök úsznak széles folyókon.
Akádiában hullni kezd a hó.
A kósza szél hátamba fúj.
Hová mehetnék? Már sehol se jó.
Az anyaországba indultak páran,
száműzöttként, gondok tengerén.
És volt, aki maradt, mert itt volt dolga.
Sem úr, sem szolga, magának él.
Volt néhány rokon, délebbre laktak.
Nem néztek félre nagy bajunkban.
Levél jött tőlük, hogy nincs mitől félnünk.
Menjünk, mert lent minden másképpen van.
Farönkök úsznak széles folyókon.
Akádiában hullni kezd a hó.
A kósza szél hátamba fúj.
Hová mehetnék? Már sehol se jó.
Mínusz negyven fok, az már kezd csípni.
Kabátot húzni sem nagy változás.
És minden másnap a lékhorgászat.
Az ember elvágyik, de nagy úr a megszokás.
Az öblöt elhagytuk, már Saint-Pierre-t láttuk.
Poggyászunk semmi, a vámtiszt hiába várt.
Csorogtunk lassan, megálltunk gyakran,
és a szívünk sajdult, mert kergettek tovább.
Farönkök úsznak széles folyókon.
Akádiában hullni kezd a hó.
A kósza szél hátamba fúj.
Hová mehetnék? Már sehol se jó.
Most egész évben fojtogat a nyár,
s hozzá a kormány bilincsbe vert.
Én nem ezt kértem, és mást akarnék.
Miért maradnék? Menekülni kell!
Cukornád termett New Orleans mellett.
A földön dolgoztunk, míg el nem mosott az ár.
Ez volt az új jel, indultunk éjjel.
Borzong a vérem, mert Észak újra vár.
Farönkök úsznak széles folyókon.
Akádiában hullni kezd a hó.
A kósza szél hátamba fúj.
Hová mehetnék? Már sehol se jó.
Sais-tu, Acadia, j'ai le mal du pays.
Ta neige, Acadia, fait des larmes au soleil.
J'arrive, Acadia*, dúdidam-dúdidam-dúdidú
J'arrive, Acadia, dúdidam-dúdidam-dúdidú
J'arrive, Acadia, dúdidam-dúdidam-dúdidú
J'arrive, Acadia, dúdidam-dúdidam-dúdidú...
*Tudod, Akádia, honvágyam van utánad.
A havadra pillantva könnyet ejt a Nap.
Várj rám, Akádia...
Élőben 1976-ban és az 1977-es búcsúkoncerten, amiből Martin Scorsese készített filmtörténeti produkciót.
