A legyűrhetetlen Neil Young pályájának talán legfontosabb dalsorát szeretném bemutatni. Az 1974-es On The Beach című album B oldaláról van szó, amelyen mindössze három szám hallható, ezek egymásutánja azonban sorsfordító tudósításnak számít.
Ezidőre a szerző-előadó mindent végigküzdött, mindent elért -- és mindenből kiábrándult, amiből rockzenészi pályán kiábrándulhat valaki. A kanadai Winnipegből Torontón át érkezett Los Angelesbe alig húsz évesen 1966-ban, itt indult a Buffalo Springfield zenekar üstökösszerű pályája. Három évvel később a Crosby, Stills, Nash & Young tagjaként Woodstockban esett át a szupersztárok tűzkeresztségén (zenekari társaival egyetemben, mert a fesztiválon való fellépésünk mindössze a második közös koncertjük volt), de két évvel később már újra a saját útját járta, amit mérhetetlen mennyiségű fáradságos munka, remény és csalódás szegélyezett. A legfájdalmasabb veszteség talán barátjának és a Crazy Horse gitárosának, Danny Whittennek az elvesztése volt, aki egy nappal azután halt meg túladagolásban, hogy Young ötven dollárt és egy hazaútra szóló repülőjegyet a kezébe nyomva kitessékelte a stúdióból.
Youngot 1970-es albuma, az After The Gold Rush szűkebb közönség számára emelte platóra, az 1972-es, édeskésebb Harvestet viszont már a legszélesebb publikum ünnepelte. (Ezen szerepel Young mai napig leghíresebb slágere, a Heart Of Gold is.)Tudatosan felrúgva az elért népszerűséget, egészen más zenekarral és műsorral indult turnézni. Ennek a balul sikerült vállalkozásnak az emlékét az 1973-as Time Fades Away c. koncertlemez őrzi, amit Young annyira gyűlölt, hogy 2014-ig nem adott ki digitálisan. A megpróbáltatások testileg-lelkileg mélyre taszították, következő koncertsorozata immár a közönség számára is érthetetlen és élvezhetetlen volt, a róla készült felvételeket a kiadó visszautasította. Nem lehetett tudni, vajon mihez fog kezdeni Young mindezek után. Ezt a feszítő kérdést válaszolta meg az On The Beachen, annak is elsősorban az említett B oldalán egymás után sorakozó három dalban -- hogy mekkora belső erővel, azt az azóta eltelt csaknem 50 év igazolta.
A dalsor tehát rocktörténeti jelentőségű, mégis eltöprengtem, érdemes-e egészében lefordítani. Ugyanis zenei szempontból nem állítható, hogy ezek volnának Young "legjobb" dalai, és a szövegük sem végig irodalmi értékű. Más szempontból fontosak ezek a számok. Kihangosított belső monológjuk olyasmit visz a nagyközönség elé, amit ritkán szokás megmutatni. Őszinteségük mégsem süllyed az önsajnálatba, és személyességük nem lesz öncélúvá: hitelesen számolnak be arról, mekkora árat kell fizetni a zajos sikerért, és milyen tartalékok rejlenek mindannyiunkban, amelyek képessé tesznek bennünket az újrakezdésre.
Az első szám a háromból: On The Beach.
Tengerpart
A világ fordul
Ugye nem fordulhat el?
A világ fordul
Ugye nem fordulhat el?
Törött képek a padlón
Pedig mindet jól felszögeztem
A világ fordul
Ugye nem fordulhat el?
Társaságra vágyom
De nem viselem őket el
Társaságra vágyom
De nem viselem őket el
A gondom, tudom, lényegtelen
De attól megmarad nekem
Társaságra vágyom
De nem viselem őket el
Beszélgetni hívtak a rádióba
De nem volt ott más, csak egy mikrofon
Beszélgetni hívtak a rádióba
De nem volt ott más, csak egy mikrofon
Aztán a tengerpartra költöztem
De a sirályokkal ott sem köröztem
Beszélgetni hívtak a rádióba
De nem volt ott más, csak egy mikrofon
Viszlát, város! Viszontlátásra!
Viszlát, város! Viszontlátásra!
Irány a puszta, srácok! A buszunk elvisz
Hogy hová jutunk, arról fogalmam sincs
Viszlát, város! Viszlát, város! Viszontlátásra!
Mert a világ fordul
De ugye nem fordulhat el?
