I Love You So

Rino Gaetano: Ma il cielo è sempre più blu. Magyarországra az olasz zenéből csak az "olyan rossz, hogy az már jó" formájú nyári slágerek szoktak eljutni, pedig az önkifejező és társadalmi kérdéseket feszegető muzsika egész világon átsöprő hulláma Itáliát sem hagyta érintetlenül. Rino Gaetano, a tragikusan fiatalon elhunyt cantautore a hatvanas és hetvenes években alkotott, és az életműve a mai napig hivatkozási alapot jelent az újabb generációk számára. A testvérem egyedüli gyerek című díjnyertes film például Gaetano régi dalát idézi, és ugyanazen a címen tartanak fiatal előadók emlékkoncert-sorozatot is mostanában. A lejjebb lefordított dal pedig 50 mai popzenész közreműködésével került újra a közönség elé idén május elején, össznépi szíverősítőként a karanténos időkben.

Úgy gondoltam, ezúttal érdekes lehet egymás mellé tenni az eredeti szöveget, egy nyers magyar változatot és az énekelhető műfordítást. Egyrészt az olasz nyelv kedvéért, amit kevesebben beszélnek. Hátha ez kedvet hoz valakinek a tanuláshoz! Másrészt ez a szövegszerkezet nagyon alkalmas a dalfordítás fogásainak illusztrálására. Hadd írjak ezekről egy pár gondolatot -- akit csak a végeredmény érdekel, nyugodtan lapozhat!

A dal sajátos formai jellemzője a rímképlet. Ez egyáltalán nem szabályos, de az olasz nyelv fonológiájának köszönhetően a több mint nyolcvan szövegsor csaknem mindegyike négy magánhangzó (a, e, i, o) valamelyikére végződik. Tehát bármilyen is az a sor, előbb vagy utóbb valami rímelni fog rá. Ugyan hatalmas műgonddal pontosan ugyanaz a rímsorozat magyarul is megvalósítható volna, a fentiek szellemében én nem voltam ennyire precíz, és megelégedtem ezzel a spontán "majd egyszer jön a rím" felfogással, amit egyben eredeti sajátjának is érzek.    

Ahogyan a nyers fordításból látszik, a szöveg szintaktikai szerkezete a verzék végtelen hosszan sorakozó mellérendelő tagmondataiból áll, amikhez egységesen kapcsolódik a refrén tagmondata. Ezt a jellemzőt, ami a dal lényegét adja, a műfordításban is meg kell őrizni. A szótagszám és a énekelhető ritmizálás viszont nem teszi lehetővé, hogy az értelmi struktúrát ("van, aki..." / "de az ég...") is egy az egyben megtartsuk. Itt tehát kompromisszumra van szükség: a magyar változat egy kicsit mást fog kifejezni mint az olasz eredeti, viszont a keltett hatás (ami megint csak alapvető a popzenében) hasonlóan ütős lesz ahhoz.

Az egyes szövegsorok jelentése nagyrészt megőrizhető, még ha nem is mindig szóról szóra. Sok kulturális utalás vonatkozik a hetvenes évek Olaszországára, ezeket néhol jobbnak láttam átkölteni. Ilyen például a Porta Piáról szóló sor: ez a római tér tömegtüntetések helyszíne volt annak idején. Hogyan is lehetne ezt hasonló értelemben tükrözni magyarul, mindössze 4-5 szótagban? Inkább valami egészen mást faragtam belőle: reményeim szerint a csuklós busz is a nagyvárost, a plebejus tömeget, a hétköznapi kiszolgáltatottságot és a félmúlt városképét idézi.

A fordítás hűsége egyébként is állandóan foglalkoztat. Leegyszerűsítőnek vélem azt a felfogást, hogy mindig van egy szó szerint verzió, ami nyers és pontos -- és ehhez képest létezhet egy tartalmilag kissé elrugaszkodottabb változat, ami a verses formához illeszkedik. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy a szöveg (egyes részleteiben és egészében is) mindig többféle értelmezési lehetőséget nyújt. Egy tartományt teremt, amit a fordítás során többé vagy kevésbé önkényesen járunk be. Az a jó műfordítás, ami a képzelet felsejlő birodalmából minél többet mutat meg -- és ilyen értelemben a szó szerinti átírás mindig a legszegényesebb, a leginkább esetleges és pontatlan.   

Figyelem! A szöveg csak az asztali nézetben jelenik meg pontosan, a mobil verzióban éppen a lényeg hiányzik.

És akkor ez még csak a rádióbarát verzió volt. Létezik egy nyolc és fél perces is. :)