A világ legtöbb példányban sokszorosított avantgárd műalkotása következik, mint utolsó előtti szám a Fehér Albumon: Revolution 9. Szöveges részei könnyen lefordíthatók volnának magyarra, mert ezeket sorról-sorra lejegyezték, tehát hozzáférhetők, elolvashatók. Viszont a produkciót hallgatva a legtöbb szövegelem nehezen hallható, alig vehető ki -- a "szövegkotta" magyarításának tehát végül nem sok értelme volna. Ezért úgy döntöttem, hogy ezúttal a szövegfordítást mellőzve, a művel kapcsolatos gondolataim megfogalmazására fogok koncentrálni.
A Revolution 9 hivatalos információ szerint Lennon-McCartney produkció. Pontosabb azonban, ha a szerzőséget a Lennon-Harrison-Ono hármasnak tulajdonítjuk; ők ugyanis azok, akik aktívan közreműködtek az alkotásban. Kaotikusnak tetsző hangkollázsról van szó, ami elsőre idegennek tűnhet a Beatles életművétől. Figyelmesebb meghallgatás után kiderül: szó sincs káoszról, hanem aprólékosan kialakított rendszerrel találkozunk, ami ráadásul szervesen illeszkedik a zenekar munkásságába.
Lennonék a zenekar korai időszakától kezdve kísérleteztek a legkülönbözőbb hangkeltő eszközökkel: tapsoltak, kolompoltak, Ringo latin ritmushangszereket vett elő, és olykor kézzel ütötte a cintányérokat. Már ez is szokatlan volt a hatvanas évek popzenekarainak világában, 1966-tól kezdődően azonban a zenekar kísérletező kedve igencsak nekilódult. A Yellow Submarine az első nóta, amiben egészen furcsa barkácsholmikat is hangszerként alkalmaztak. Ugyanezen a lemezen, a Revolveren hallható a Tomorrow Never Knows című szám is, amivel a Beatles sokkolta a legtöbb korabeli hallgatót: végtelenített szalaghurkok segítségével teremtettek radikálisan új hangzásvilágot. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Az 1967-es Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band nagylemez vibráló kaleidoszkópja telis-tele volt konkrét zenei megoldásokkal. 1968-ban, a Revolution 9 felvételeinek megkezdése előtt Lennon és Ono már kiadta Unfinished Music No. 1: Two Virgins című experimentális albumát, Harrison pedig felvette a Dream Scene-t, amit Wonderwall Music című lemezén jelent meg.
A Revolution 9 kezdeménye nem volt más, mint a Revolution 1 huszadik ülésének végén rögzített négy perces zenekari szabad improvizáció. Lennon ebből emelte ki az első hangmintákat, amiket az új darabhoz használni szeretett volna, kevéssel később pedig már az EMI kiadó archívumaiban kutatott további inspiráció után. Három hétre rá, 1968. június 20-án a kiválasztott hangmintákból John élő mixet rögzített a stúdióban. Ez a körülmény, vagyis hogy a lemezről ismert Revolution 9 lényegében a szerző élő előadása, egyszerre tükrözi a Beatlestől megszokott kreatív nívót, és hozza még szorosabb rokonságba ezt a produkciót a többivel, amit a zenekartól ismerünk. Ezután még szokás szerint további rájátszásokkal dúsították a felvételt, melyek közül a Lennon és Harrison által előadott szövegek a legfontosabbak. Az utolsó keverést Lennon és Ono végezte el, akinek prózai része ("if you become naked" / "ha meztelenné válsz") a Revolution 9 katartikus pillanatává vált. Bár Yoko később szörnyűséges zenei próbálkozásainak egész özönét tárta a világ elé, a Revolution 9 megalkotásában játszott szerepe megcsillantja azt a művészt, akibe Lennon szenvedélyesen beleszeretett.
A felhasznált hangmintákról a Beatles kutatói viszonylag pontos katalógust készítettek, legalább 45 forrást azonosítva. Ezekből egy nagyon töredékes válogatás megtalálható a whosampled.com-on, ahol meghallgathatók az eredeti zeneszámok is. A források technikai tisztázásánál azonban még izgalmasabb az a kérdés, hogy vajon miről szól egyáltalán a Revolution 9? Lennon álláspontja világos volt: mindvégig kitartott amellett hogy a darab nem más mint a "forradalom" történetének hangokban történő kifejezése. Pozitív töltést tulajdonított a munkájának, és elutasította a sötét feltételezéseket, amelyek egyes hallgatókban megfogalmazódtak. Tisztában volt a produkció által szuggerált erős vizualitással (ezt tükrözi például Ian MacDonald értelmezése is, aki a tévénézői csatornaváltogatás tudatállapotát említi a Revolution 9 kapcsán) -- az alkotással kapcsolatban visszatérően használta a "rajzolás", "festés" szavakat.
A Revolution 9-et sokan, sokféleképpen értékelték az idők folyamán. A közönség köreiben a szokatlanságból fakadó népszerűtlenség volt a legjellemzőbb reakció. Megjelenése idején kevesen lehettek, akik az első végighallgatás döbbenete után nem ugratták át rendszeresen a tűt a lemez a következő dalára. Idővel azért volt, aki megenyhült. A közkultúra részben beérte John Lennon vízióját -- sokkal meredekebb művészi asszociációs formák is napvilágot láttak, megkönnyítve a Revolution 9 befogadását.
Szakmai berkekben jócskán akadtak, akik mindvégig az elragadtatás hangján szóltak a műről, felismerve például azt, hogy ugyanúgy többszöri meghallgatást érdemel, mint a nagy alkotások általában. A befolyásos amerikai kritikus, Robert Christgau John Piccarellával közösen írt esszét a szerzőről, aminek címe akár Revolution 9-re is egyenesen vonatkoztatható: Semmi mondanivaló, leszámítva a Mindent, avagy Ameddig csak képest volt elmenni: John Lennon. Nála merült fel az "anti-mestermű" gondolata, vagyis olyan alkotásként jellemezte a számot, ami szándékoltan teszi tönkre a szerző és a zenekar nimbuszát.
Saját vélekedésem azonban szerint erről szó sincs. A Revolution 9 a melodicitást leszámítva minden szempontból a Beatles munkáinak sorába illeszkedik, és magán hordozza azok szokásos nagyszerűségét. Előzményei a zenekar históriájában nyilvánvalóak, és a Beatles tagjai később sem hagytak fel hasonló utak keresésével. Szintén egyértelmű a Revolution 9 beágyazottsága a huszadik századi avantgárd zenébe és művészetbe. Ha majd évszázadok múltán bármit őriznek még abból az időszakból, akkor a Beatles muzsikája, közte a Revolution 9 biztosan ott lesz azok között a művek között, amelyek fennakadtak az idő rostáján.
