Az utóbbi évben Gordon Lightfoot-függő lettem, ezért szerintem jót fog tenni egy kis önmegtartóztatás a kanadai mestert illetően, legalábbis itt a blogon. Egy olyan dallal búcsúznék tőle egy időre, ami valódi, késői ars poetica, egyben az egész műfaj és korszak értelmezése. Nem beszélve arról, hogy különösen érdekesen szól az előző nótával párba állítva. Lightfoot: A Painter Passing Through.
Van egy nagyon jó koncertfelvétel 2000-ből, úgyhogy azzal kezdhetjük.
Vízfestékkel játszadoztam
Volt egy régi kor, benne voltam én
Volt egy régi kor, ébredő remény
Volt egy régi kor, engem megfogott
Volt egy régi kor, mély nyomot hagyott
Volt egy régi kor
Úgy ült vállamon, mint könnyű aranypor
Enyém volt nagyon
Tőlem ne kérdezd a választ
Én azt el nem mondhatom
Én csak vízfestékkel játszadoztam színes vásznakon
Lett sok tegnapom, jól jártam velük
Sok-sok tegnapom végül egybegyűlt
Fénylő tegnapok, álmomban lakók
Izzó tegnapok, meg nem foghatók
Volt egy régi kor
Úgy ült vállamon, mint könnyű aranypor
Enyém volt nagyon
Sorsfordító titkot
Tőlem sosem hallanál
Én csak vízfestékkel játszadoztam barlangok falán
Igényes voltam, igény is volt rám
Itt jön Mr. Cool a hírnév színpadán
Bámult rám a nép, játszottam velük
Pénzem volt elég, és siker mindenütt
Volt egy régi kor
Csillant vállamon, mint szálló aranypor
Enyém volt nagyon
Tőlem ne kérdezd a választ
Én azt el nem mondhatom
Én csak vízfestékkel játszadoztam színes vásznakon
Megvénültem én, hadd pihenjek már
Mi még most enyém, egy nap visszajár
Körbejárhatnám az emlékek hegyét
Mégsem láthatnám minden részletét
Volt egy régi kor
Úgy ült vállamon, mint könnyű aranypor
Enyém volt nagyon
Sorsfordító titkot
Tőlem sosem hallanál
Én csak vízfestékkel játszadoztam barlangok falán
Tőlem ne kérdezd a választ
Mert azt magam sem tudom
Én csak vízfestékkel játszadoztam színes vásznakon
