Roy Orbison utolsó, posztumusz nagylemezéről való ez a dal, ami tulajdonképpen egy banális szerzemény, de Orbison előadásában új dimenzióba emelkedik. Jeff Lynne: California Blue.
"Orbison a nagy rejtélyről énekelt, az egyetlenről, ami tényleg számít, a szerelem rejtélyéről, ahol nincs megoldás, csak örök remény. A dalai egy szobába hívnak, és mi ott hallgatózunk a rejtélyes és rémületes sötétben, ahol semmi sem látható, mégis minden kiderül." (Richard Sassin)
Langyos szél fúj
Sok a munkám így délután
Kúszik egy árny szobám falán
Párás idő a kerten túl
A tűz lassan gyúl, langyos szél fúj
Langyos szél fúj, gyantaillat száll
Nincs semmi új, langyos szél fúj
Mit mondanék, ha látnálak még
Egy új randevún? Langyos szél fúj
Egy nap talán felkerekedem
És rád talál ez a szerelem
Langyos szél fúj
Langyos szél fúj
Nap nap után így múlik el
Ha behúnyom szemem, itt vagy velem
Várnám nagyon, hogy hozzám bújj
A hangom elfúl, langyos szél fúj
Langyos szél fúj, gyantaillat száll
Nincs semmi új, langyos szél fúj
Mit mondanék, ha látnálak még
Egy új randevún? Langyos szél fúj
Egy nap talán felkerekedem
És rád talál ez a szerelem
Langyos szél fúj
Langyos szél fúj
Ránk alkonyul, langyos szél fúj
Ránk alkonyul, langyos szél fúj
Ránk alkonyul, langyos szél fúj
Hommage á Bródy János.
