Lennon-McCartney: For No One.
"Nyirkos köd üli meg a tájat, haloványak a színek, havas eső esik. Reggelre megfagy a latyak, vastag ruhák alatt fáznak az emberek. Fáradt szempárok, zárkózott tekintetek, bezárult világok. Bent pókháló, az ablakon jégvirág.
Ott marad az ember egyedül a fakuló fényképeivel, már csak ritkán sajdulnak fel a sebhelyek. De így sem könnyű szembenézni a hiánnyal, fel sem lehet mérni a veszteségeket. Ott marad a tépelődés: talán lehetett volna másképp, talán még lehetett volna változtatni, meg kellett volna változni, talán volt még egy utolsó utáni esély. De a mélyben már érlelődik a feloldódás: lehet, hogy mégis jobb így mindenkinek? Ami szép volt, örökre megmarad az emlékekben.
Szép álom volt csak? Marad helyette az álmos valóság, az olcsón megkapható élvezetek. Talán tényleg csak puszta biokémia az egész, a zsigerek tánca, a hormonok játéka. Mögötte pedig a zsákutcába fordult élet. Túl a csalódások során, miért kéne elhinni, hogy az új remény nem torkollik majd új csalódásba? Vagy csak a szürkülő nappalok, a hamar érkező esték sugallják a kilátástalanságot? A letompult álmokon túl mégis csak ott vár a napfény! El se hinné az ember..." (Hermann Zsolt)
A dalból áradó hideg kiábrándultság és a nyugtalanságot lebíró közöny mint ha szóról szóra tükrözné vissza a fenti sorokat. Egy teljes tél, két percben.
Sótlan könnyek
Magány van szobádban
Fejedben visszhangzik, hogyan dicsért a lány
Mikor még számítottál
Ma ment el, ma reggel
És a sok smink szép lassan elfedte az arcát
Te már nem számítottál
És a két szürke szemből
Vizet fakaszt az olvadás
Sótlan könnyek
Sosincs a végén folytatás
Na látod, belátod
Nehéz a felfogásod, jól hallottad, elmondta
Nem számítasz már
És a két szürke szemből
Vizet fakaszt az olvadás
Sótlan könnyek
Sosincs a végén folytatás
Bezárta az ajtót
Talán még utoljára megemlít a kávénál
Egy barátnőnek
Magány van szobádban
És már csak fejedben beszél hozzád a régi lány
Akire számítottál
És a két szürke szemből
Vizet fakaszt az olvadás
Sótlan könnyek
Sosincs a végén folytatás
