Suzanne Vega: Solitude Standing. Vega néhány napja koncertezett újra Budapesten, immár sokadszor.
Megrendülten ajánlom ezt a dalt a nagyszerű pedagógus és elhivatott kórusvezető, Stimecz András emlékének.
A magánynak lányos az arca
A magánynak lányos az arca
A szobámban áll, ahol sápad a fény
A falakon délután árnya
A lányka az ablakból fordul felém
Karcsú karjait lassan kinyújtja
Tenyerén lobban kardvirág szirma
A magánynak bájos az arca
És belém látnak a fekete szemek
Néma, sötét alakja
Régi vendég, de megdöbbenek
Karcsú karjait lassan kinyújtja
Tenyerén lobban kardvirág szirma
Azt mondja, kibogozlak legbelül
Azt mondja, sötét szíved felderül
Borzongás kulcsolódik csuklómra
Megértem, sosem jön találomra
A tömegben bámuló arcok
Zsúfoltság van, sötét és meleg
Én valaha közéjük vágytam
Ahol összeolvadnak a tekintetek
Karcsú karjait lassan kinyújtja
Tenyerén lobban kardvirág szirma
Azt mondja, kibogozlak legbelül
Azt mondja, sötét szíved felderül
Borzongás kulcsolódik csuklómra
Megértem, sosem jön találomra
A magánynak bájos az arca
És belém látnak a fekete szemek
Néma, sötét alakja
Régi vendég, de megdöbbenek
Karcsú karjait lassan kinyújtja
Tenyerén lobban kardvirág szirma
