Lennon-McCartney: Hey Jude című dalát az egyik legérdekesebb nótának gondolom, ami előfordulhat ezen a blogon.
A dal keletkezése körül a mai napig rengeteg az ellentmondás. Annyi biztos, hogy a Hey Jude Paul McCartney szerzeménye, és az 1968. július 29. és augusztus 1. között lezajlott stúdiófelvételt is McCartney zsarnoksággal határos perfekcionizmusa határozta meg. A felvétellel kapcsolatos számos fennmaradt incidens egyike szerint például a közreműködő 36 tagú szimfonikus zenekar tagjait arra utasították, hogy vokálozzanak és tapsoljanak a szám codájában. Ezt a legtöbben el is vállalták - dupla gázsiért.
A dalszöveg szempontjából a történet még különösebb. Igazándiból talán senki, a szerző sem tudja, miről is szól ez a nóta. A legelterjedtebb elképzelés szerint McCartney John Lennon idősebb fiának, Juliannak szánta a dalt, vígasztalásként a szülei válása körüli nehéz időkben. (És eredeti címe Hey Jules lett volna.) John Lennon viszont úgy gondolta, a Hey Jude éppenséggel neki magának szólhat: partnere tudattalanul arra biztatja benne, hogy szakítson végre vele és a Beatlesszel. És akkor nem beszéltünk azokról a teóriákról, melyek szerint McCartney saját magát címezte meg a dalban; a bátorításra a Jane Asherhez fűződő hosszú, sok lelki szenvedéssel záródó kapcsolata miatt volt szüksége.
A dalszöveg, közelről figyelve mindenképpen úgy hangzik, mint ha ötletszerűen hajigálták volna egymás mögé a sorokat. Konkrétan azt a mondatot, hogy "the movement you need is on your shoulder" (szó szerinti fordításban: "a mozdulat, amire szükséged van, a te válladon nyugszik") McCartney annyira gyengének ítélte, hogy ki akarta dobni, és csak Lennon bátorítására hagyta meg, aki közölte vele, hogy ez az egész dal legjobb szövegsora.
Ugyanakkor, egy picit hátra lépve az egyes sorok esetlegességétől, feltűnik, hogy a Hey Jude mégiscsak megragad, és visszatükröz egy lelki momentumot. Feltár valamit a férfilélek kibontakozásából.
Én úgy vélem, a Hey Jude megszületésében és megformálásában egyszerre játszott szerepet az álomszerű inspiráció (mely részben a nagy kanállal zabált LSD-nek volt köszönhető), és az a páratlan szakmai tudás és rutin, amivel a szerző és a zenekar 1968-ra rendelkezett. Az eredmény önmagáért beszél: a dal megjelenésekor minden létező slágerlistát vezetett (ami különösen elképesztő több mint 7 perces hosszúsága ismeretében), és azóta is az egyik legtöbbet játszott Beatles-szám.
Hé, Jude
Hé, Jude, el ne bénázd!
A dal néha bús még, de jó lesz sokszor
Csak halkan! Hadd hallja szíved a lány
S akkor talán jó lesz majd sokszor
Hé, Jude, ne izgulj már!
Mindened megvan, ehhez nem kell doktor
Csak halkan! És megérinthet a lány
Légy hát vagány, és jó lesz sokszor
És hogyha néha kicsit nehéz
Hé, Jude, hát nézd
Válladra vennéd a világ súlyát
De értsd meg már, az rontja el
Ki némán figyel
És csak tetézi a világ búját
Hé, Jude, ne bőszíts már!
Ha megtaláltad, nem kell a doktor
Csak halkan! Hadd hallja szíved a lány
S akkor talán jó lesz majd sokszor
És hagyd, hogy átjárjon, ha jön
Hé, Jude, az öröm
Várod a párod, jó lesz a műsor
És tudod jól, hogy rajtad áll
Hé, Jude, jól áll
Add magad bátran, add meg a súlyát
Hé, Jude, el ne bénázd!
A dal néha bús még, de jó lesz sokszor
Csak halkan! És megérinthet a lány
Légy hát vagány, és jó lesz sokszor
Sokszor, sokszor, sokszor, sokszor
Na-na-na-na na-na-na-na na-na-na-na, hé, Jude...
Ez meg itt a nóta legutóbbi nyilvános előadása, a londoni olimpia megnyitóján. Az első taktusok rendesen el vannak cseszve: Paul McCartney később lép be, és nincs szinkronban a felvételről szóló vokállal. De a 70 éves McCartney ezt a gyorsan felejthető epizódot leszámítva is is nagyon sok kritikát kapott énekesi teljesítménye miatt. Én úgy gondolom, az előadás rendben volt - de mindenki döntse el maga.
