Loretta Lynn, az amerikai zene két lábon járó csodája 88 éves. Ő talán az utolsó élő sztár, aki személyes kapcsolatban van azzal a letűnt világgal, ahová a rock-and-roll gyökerei nyúlnak: a múlt század elejének mesebelien nyomorúságos falusi életével az Appalache-hegység vidékén. Ma már szinte középkorinak tűnnek azok a viszonyok, amelyek a Lynn születésekor éppen mély gazdasági válság sújtotta Amerika félreeső falvaiban uralkodtak.
Lynn viszonylag későn, 30 évesen lett ismert előadó, de az éneklést azóta sem hagyta abba. Életét nagy sikerek és személyes tragédiák kísérték, két felnőtt korú gyerekét is elvesztette. Ez a produkciója a Jack White-tal közös 2004-es albumáról, a hangos kritikai elismerést aratott Van Lear Rose-ról való, és zaklatott kisgyerekkorába enged bepillantást.
Lynn elmondása szerint White titokban rögzítette a stúdióban, ahogyan a gyerekkoráról mesél, azután zenét szerkesztett a beszéd alá, így készült el a spoken word stílusú produkció. Ezzel a történettel engem nem győzött meg egészen, de az biztos, hogy a hátborzongató végeredmény önmagáért beszél. White-Lynn: Little Red Shoes.
Piros cipőcskék
Még csak 11 hónapos voltam,
épp csak kezdtem járni.
Apu egy nagy husángot tartott az ajtó mellett,
hogy kéznél legyen, ha valaki betintázva be akarna jönni.
Szóval, Apunak kellett, hogy legyen valami kéznél.
Na jó, és egyszer benézett hozzánk Boyd néni,
azt hiszem, ez volt a neve, és elmondta Anyunak,
hogy a férje, ühüm... hogy a férje egy másik nővel kavar Paintsville-ben.
És nagy lendületet vett a bottal, hogy megmutassa Anyunak,
hogy fogja jól fejbevágni azt a nőt.
De amikor meglendítette, engem talált fejbe.
Anyu szerint öt napig sírtam.
És Anyu azt mondja, az ötödik napra
hatalmas púp nőtt a homlokom közepére.
Én meg, hát, nem emlékszem semmire.
Arra sem, hogy fájt volna, csak arra emlékszem,
hogy Anyu meg Apu egy vastag kendőben cipelt és ringatott,
ami egy régi kabátból készült.
A púp egyre nagyobb lett, ezért elmentünk az orvoshoz,
aki feltett valamit a fejemre, amit talán Mesitornak hívtak.
Anyu azt mondja, a füleimet a fejemhez lapította,
kicsik is maradtak a füleim.
És az orvos azt mondta, meg fogok halni.
És ez még háromszor megtörtént,
és végül aztán öt éves lettem, mire járni kezdtem.
Szóval, az egész elég gáz volt.
A cipőcskét majdnem el is felejtettem.
Na, cipőm, az sose volt.
És Anyu elment, elvitt engem a kórházba,
hogy nézzenek meg, hátha tudnak valamit csinálni.
De ott meg azt mondták, hogy nem vesznek be,
mert Anyunak meg Apunak nincs semmi pénze.
Azt mondták, vigyenek haza, jobb, ha ott halok meg.
Mondjuk szerintem nem is tudtak volna mit kezdeni a fejemmel.
És akkor... Anyu azt mondta Apunak,
azt mondta, Ted, vidd csak előre a gyereket, menjetek előre.
És azt mondta, én hadd nézzem meg itt ezt a boltot.
És Anyu bement a boltba, és elmondta nekik, hogy meg fogok halni,
és tizenkét mérföldet gyalogoltak a városig, aztán most vissza,
nekem meg nincs cipőm.
A boltban meg, szerintem a Murphy tízcentes boltjában,
ami még mindig ott van Painstville-ben,
Szerintem azt mondták Anyunak, hogy sem szokásuk cipőt ajándékba adni.
Anyu akkor azt mondta Apunak, menjetek még egy kicsit Lorettával tovább,
hadd nézzem meg ezt a másik boltot is.
És visszament ugyanabba a boltba,
és amikor a boltos elfordult,
ellopta a piros cipőcskéket.
Emlékszem a régi hídra a folyó fölött, nagy volt, magas volt.
Mindig tartottam tőle, azon kellett átmenni a széles Sandy River fölött.
Anyu akkor előhúzta a cipőt a sárga kabátja alól,
és feladta a lábomra.
És az volt a legszebb dolog, amit életemben valaha láttam.
És Apu elsírta magát.
És én nem tudtam, mért.
És azt mondta, Clerie, sose érünk haza.
És Anyu rám adta a cipőt,
És Apu futásnak eredt, és egészen a tanyáig futott velem.
És nem Anyunak kellett engem cipelnie,
hanem Apu rohant velem végig, tizenkét mérföldön át.
És Apu tudta, hogy a zsaruk le fognak minket kapcsolni.
Ott hagyta Anyut, és rohant, ahogy bírt.
Emlékszem, hogy rohant, és nem értettem, mért.
És Anyut kérdeztem, mért fut Apu.
Anyu azt kiabálta, azért, hogy otthon eldugjátok a piros cipőcskédet.
Fura, nem?
Nahát, írtam egy dalt, az volt a címe, hogy "Dugd el a piros cipőcskémet".
Mert hát az az én kis cipőm,
és nem akarom, hogy,
nem akarom, hogy koszos legyen.
