A nashville-i produkciós központok világa mindig is makulátlan, egyben belterjes közegnek számított. Ide robbant be 1966-ban Bob Dylan, amikor producere javaslatára úgy döntött, hogy készülő albumának (mely később a Blonde On Blonde címet kapta) New Yorkban befuccsolt felvételeit Nashville-ben fogja újrakezdeni, helyi muzsikusok segítségével.
Dylan megjelenése Nashville-ben mindenkit meglepett. Saját menedzsere is irtózott az ötlettől, a countryzenészek többsége pedig gyanakodva tekintett az idegen, furcsa sztárra. A felvételekhez kiválaszott kollégák között viszont szinte azonnal kialakult az összhang. Különösen a multi-instrumentalista Charlie McCoy (szájharmonika, trombita, basszus és gitár) és a dobos Kenny Buttrey vált Dylan nélkülönzhetetlen alkotótársává.
Dylan nashville-i felbukkanásának nem csak pályája egyik legkiválóbb albumát köszönhetjük, hanem azt is, hogy a következő években széles együttműködés alakult a déli stúdiózenészek és a folk-rockzene új generációjának sztárjai között. Maga Dylan 1969-ig járt vissza Nashville-be. Rajta kívül, rengeteg más zenésszel egyetemben, George Harrison, Paul McCartney, Ringo Starr, Leonard Cohen, Gordon Lightfoot és a Byrds is készített itt felvételeket. Neil Young egyenesen Nashville-ből választotta produkciós vezetőjét, a zseniáls Ben Keith-t, aki aztán negyven évig töltötte be ezt a szerepet. És a hatás még ennél is tovább gyűrűzött: olyan rockzenekarok mint a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin szintén steel gitárokat és mandolinokat kezdtek használni a felvételeiken, vagy például a Dire Straits és Eric Clapton játékán is kitörölhetetlen nyomott hagyott a déli gitáros J.J. Cale játéka.
Az egész kulturális jelenségnek állított emléket a Dylan, Cash and the Nashville Cats: A New Music City című kiállítás, amit 2015-től 2018 feburárjáig tartott nyitva. Szerencsés módon éppen megcsíptem a végét, így végre megértettem, miről is szól az a válogatás-album, ami korábban szinte véletlenül jutott a kezembe, hogy aztán hónapokig ki se kerüljön az autó CD-lejátszójából. No hát, iltt egy dal róla, egyben Bob Dylan első nashville-i felvételei közül: Absolutely Sweet Marie.
Na lám, édes Marcsikám
Magas a sorompód, én azt át nem ugrom
Nincs nagy gond velem, csak kinek mondanám?
Ülök és játszom a réztrombitámon
Benyalattál, aztán itt hagytál
De te merre jársz ma éjjel, Marcsikám?
Én vártalak, és közben alig éltem
És vártalak, amikor utáltál
Ott áldogálltam a jeges járdaszélen
És vártalak, miközben vártak rám
Na, merre jársz ma éjjel, Marcsikám?
Persze látom már a legnagyobb hibám, nem vagyok világszám
De ha rád gondolok, az a mázlim megvan, nincs még egy ilyen lány
Hat fehér ló jön, ahogy megígérted
Bevonulnak sorban a fegyház kapuján
A törvény nem fontos, a becsület a lényeg
Így mondtuk, és te sűrűn bólogattál
Na jóvan, hol jársz ma éjjel, Marcsikám?
Fogalmam sincs, miből, de a hajóskapitány jól kiismert engem
Viszont a többiek semmit sem értenek, és te sem, kis szívem
Harminchat fokos zseblázban égek
A részeg perzsa sah nyomomban jár
Az ajtódhoz érkezünk, a lámpák égnek
De kulcsod nélkül nem nyílik ez a zár
Te merre jársz ma éjjel, Marcsikám?
Rájöttem abból, milyen szűk a cella
Hogy rossz helyen hagytam el a névjegykártyám
Vonatod most húz el a búbánatba
A romos erkélyed lesz az új tanyám
És merengek, merre jársz ma éjjel, Marcsikám
