Elárulok valamit. Minden egyes dal után úgy érzem, hogy nincs tovább, nincs hová menni, ezt nem lehet fokozni. Aztán valami megmagyarázhatatlan úton mégis előkerül egy újabb szám. Jerry Garcia-Robert Hunter: Ripple.
A szokásostól eltérően most a koncertvideóval kezdeném. Egyszerűen azért, mert a Grateful Dead elsősorban koncertzenekarként alkotott fantasztikusat. Szabad improvizációik tengerében igazgyöngyök bukkantak felszínre. Ilyen ez a nóta.
Fodrok
Írhatnám a dalt aranyszínű tollal
Játszhatnám neked éteri hárfán
Ám ha zeng az ég, hallanád-e hangom?
S ha nem tiéd a nóta, mért fújnád velem?
Mit adhatok, kevés, ez a dal csak ennyi
Jobb lesz tán, ha nem erőltetem
Nem tudom, nem számít most már
Mégis jól esik, ha pendül a húr
Fodrok a víztükörben
Pedig sehol egy kavics
És a szél se fúj
Hogyha szomjazol, hozd csak a csészéd
Vagy ha már teli, meríthetsz még
Nem lehet titok, hogy él a forrás
Bármit épített fölé az emberkéz
És van még út, azt sem mi raktuk
Hajnalból jön, és az éjbe tart
Hol járni jó, ha nincs is társad
Pont arra visz, amerre lépsz
Fodrok a víztükörben
Pedig sehol egy kavics
És a szél se fúj
Vezethetsz mást, nyomokban lépkedsz
Ha megbotolsz, te estél el
Ám hogyha állsz, ki tarthat véled?
Vinnélek haza, ha tudnám, merre kell
Lá-di-dá-di-dá…
Eredeti szöveg, elemzéssel megspékelve.
Ez a magyar szám pedig a Grateful Dead felvételéről jutott eszembe.
